Mikor lett luxus Magyarországon étterembe járni?

Van valami furcsa abban, amikor az ember étlapot vesz a kezébe, és először nem azt nézi, mihez lenne kedve, hanem azt, hogy mi fér még bele a pénztárcájába. Egy éttermi vacsora régen sokaknak a hétköznapokból való kiszakadást jelentette. Ma egy négytagú család számára már komolyabb kiadássá válhat.

És itt nem feltétlenül a fine dining éttermekről beszélünk, ahol eleve más árszinttel számolunk. Hanem a hétköznapi vendéglőkről, a pizzériákról, a családi éttermekről, ahová az ember korábban különösebb tervezgetés nélkül is beült.

Nem csak a hús lett drágább

A vendéglátásban dolgozók pontosan tudják, hogy egy étel ára nem csupán az alapanyagból áll. Ott van a bérleti díj, az energia, a munkabér, a könyvelés, a karbantartás, az adók és még egy sor olyan költség, amire a vendég ritkán gondol, amikor meglát egy 5000 forintos főételt.

Egy étteremnek akkor is fizetnie kell a szakácsot, amikor éppen üres az étterem. A hűtő akkor is fogyasztja az áramot, amikor nincs benne semmi különleges. A bérleti díj pedig nem lesz olcsóbb attól, hogy kedden délután csak három asztalnál ülnek.

A másik oldalon viszont ott áll a vendég, akinek a fizetése nem feltétlenül követi ugyanolyan tempóban a költségek emelkedését.

Így alakul ki az a kellemetlen helyzet, amikor a vendéglős szerint már alig lehet olcsóbban adni az ételt, a vendég szerint pedig ennyi pénzt egyszerűen nem ér meg egy ebéd.

És valljuk be, mindkét oldalon lehet igazság.

A rántott hús lett az új luxus?

Képzeljünk el egy teljesen átlagos családi éttermezést. Két felnőtt, két gyerek. Négy főétel, néhány üdítő, esetleg egy desszert. Mire fizetésre kerül a sor, könnyen olyan összeget láthatunk a számla alján, amiből korábban egy kisebb heti bevásárlást is meg lehetett oldani.

Persze nem minden étterem drága, és nem minden magas ár indokolatlan. De egyre inkább azt érezhetjük, hogy az étterembe járás kezd kikerülni a rendszeres kikapcsolódások közül, és átkerül a különleges alkalmak kategóriájába.

Ez pedig nem feltétlenül jó hír a vendéglátásnak sem.

Mert ha valaki csak születésnapon, évfordulón vagy egy-egy ritka családi eseményen engedheti meg magának az éttermet, akkor az éttermek elveszíthetik azt a közönséget, amely a hétköznapokban is megtölthetné az asztalokat.

De vajon a minőség is drágább lett?

Itt jön az igazán érdekes kérdés.

Ha már többet fizetünk, joggal várjuk el, hogy többet is kapjunk. Friss alapanyagokat, tisztességes adagokat, jól elkészített ételeket, figyelmes kiszolgálást és egy olyan élményt, amiért jó érzéssel hagyjuk ott a pénzünket.

Csakhogy a magasabb ár önmagában még nem jelent magasabb minőséget.

Egy túlárazott, középszerű étel ugyanúgy csalódás marad, akár 2500, akár 6500 forintot kérnek érte. A vendég nem a rezsiszámlát szeretné megfizetni, hanem egy jó étkezést szeretne kapni.

És talán itt van a lényeg: a vendéglátás nem működhet hosszú távon kizárólag abból, hogy minden költséget egyszerűen továbbhárítunk a vendégre. Meg kell találni azt az egyensúlyt, ahol a vállalkozás is életképes, a vendég pedig nem érzi úgy, hogy minden éttermi látogatással kisebb vagyonától szabadul meg.

Akkor most ne járjunk étterembe?

Dehogynem! Sőt, járjunk minél többet, ha megtehetjük. Támogassuk a tisztességesen dolgozó vendéglátósokat, a családi vállalkozásokat, a kis helyeket és azokat, akik valóban szívvel-lélekkel főznek.

De közben ne féljünk kérdezni, összehasonlítani és véleményt mondani sem.

Mert az étterem nem múzeum, ahová évente egyszer látogatunk el, és nem is luxusszalon, ahol a vendégnek hálásnak kell lennie azért, hogy egyáltalán beengedik.

Az étterem eredetileg arról szólt, hogy valaki más főz nekünk, mi pedig jól érezzük magunkat. Jó lenne, ha ez a lehetőség nem válna lassan kiváltsággá.

A Belevaló! kérdése:

Te mennyit vagy hajlandó kifizetni egy átlagos éttermi főételért? Hol van az a határ, amikor már inkább otthon maradsz és magadnak főzöl?

Mert szerintünk egy jó rántott húsnak nem kellene pénzügyi döntéshozói értekezletet igényelnie.